Félmaraton lefutva

Szombaton elérkezett a nagy nap.

Az elsö Holdfény Éjszakai Félmaraton napja, amire már negyed éve készültem.

Hosszú volt ez a tizenkét hét. A bolondos, olykor fagyos tavaszi hajnaloktól, a hársillatú nyáreleji napkeltéken át vezetett a forró nyárba. Az érzések, az illatok, a fények, a nyügös hajnalok, a fájó talpak, végre elérkezett a nap, hogy megvalósítsam a célomat. Bár az adott pillanat gyakran kellemetlen és nehéz volt, utólag imádom az összes másodpercét.

Évek óta futok…

de ez volt az elsö futóverseny ahol részt vettem, és ez volt az eddigi legnagyobb táv amit egyben lefutottam. Elhatároztam és beneveztem. A nevezés volt a döntö pont, mert amit én komolyan elhatározok, onnan már nem szoktam visszatáncolni, azt kötelezö érvényünek tekintem magamra nézve.

A felkészülés elsö hetei könnyedén teltek.

Kizárólag az idöjárás viszontagságai nehezítették a futásaimat. Volt szakadó esö kettő fokban, hatalmas szélvihar és persze ideális időjárás is. A hetek múlásával azonban egyre fáradtabb lettem. Kezdetüket vették a hétvégi hosszú futások. Ezeket nagyon szerettem. Mindig találtam valami szépet. Hol egy gyönyörü virágot, hol egy kisnyulat és minden alkalommal megtaláltam önmagamat, kikapcsoltam és feltöltödtem. Néhány héttel a verseny elött már az elsö kilóméterek inkább fájdalmasan teltek. Fájt a talpam, a testem kezdett fáradni, a tartalékaim a végét járták.

A verseny hetén nyaralni is voltunk, így a nagy nap elött volt lehetöségem kicsit pihenni.

Szombat reggel már izgatottan keltem, próbáltam lazítani és lélekben felkészülni. Este nyolckor átvettem a rajtcsomagot, benne a futómezemmel és a saját rajtszámommal. Magam sem tudom miért, de remegö gyomorral vártam a rajtot. Eredetileg egyedül lettem volna végig, mert a férjem a kislányunkra vigyázott volna, de nagy meglepetésemre a szüleim eljöttek szurkolni. Így anyukám marad babázni, apukám és a férjem pedig jöttek buzdítani.

Egy tucat dolgon aggódtam, többek között, hogy mivel vaksi vagyok letérek a kijelölt útról, vagy nem tudom lefutni a távot, vagy lecsúszok a szintidöröl, de amint odaértem a rajt helyszínére egy különleges érzés uralkodott el rajtam. Megéreztem a versenyzés ízét. A hangulat, a körülöttem melegítö futók, a zene, egyszerüen elvarázsolt. A több száz futó egy lüktető tömeggé vált, és elhangzott a rajt.

Elindultunk…

mindenki megpróbálta felvenni a tempóját. Vittek a lábaim, mintha csak szárnyaltam volna az aszfalton. A 21km három 7km hosszú körböl állt. Az első kör az újdonság erejével hatva, könnyedén ment. A másodiknál kezdödtek a gondok. Egyre inkább elhatalmasodtak rajtam, az aggasztó gondolatok. A tudatom elkezdett próbálkozni, és skizofrén módjára kellett meggyözni magam arról, hogy mi a célom, miért vagyok itt, és miért nem szabad megállnom.

A társaim közül egyre többen elkezdtek sétálni és bennem is megszólalt a gonosz kis hang ” Dóriiii megvesztél? mi értelme van ennek? állj meg és kész!” Innetől kezdve nem a lábaimmal, nem a tüdömmel hanem a saját fejemmel álltam a legnagyobb harcban. A felkészülések során a leghosszabb táv amit lefutottam 18km volt, tudtam, hogy arra most is képes vagyok. Hiába csak három kilóméter a különbség a 18-tól 21km ig terjedő intervallum volt a pokol.

Ahogy fogyott a táv, kis csoportokba rendezödtünk, amiket hasonló tempóval haladó futók alkottak. Mindig volt egy húzó ember, aki a kis csapat tempóját adta, ez olyasmi, mint a vadlibák repülése, csak itt nem az ellenállással hanem az agyunkkal harcoltunk. Az utolsó kilóméterekre a csapat szétmorzsolódott, ketten maradtunk egy fiúval, akinek bár a nevét nem tudom, de ha esetleg eljut hozzá, jelzem, hogy nagyon hálás vagyok. Egymás mellé szegödve, szavak nélkül, húztuk egymást, egészen a célig. Mintha kötöttünk volna egy kimondatlan egyezséget, amit hüségesen végig vittünk az utolsó percekig.

Több praktikát olvastam…

arról, hogy hogyan tereljük el a gondolatainkat a futás közben elötörö szenvedésröl. Ilyenek, hogy minden kilométer  alatt gondoljunk egy számunkra fontos személyre, és ha leküzdöttük a kilómétert, akkor válasszunk másvalakit. Én azt alkalmaztam, hogy mivel már ismertem az útvonalat, mindig elképzeltem azt, hogy egy már néhány kilóméterrel elörébb lévö szakaszon futok.

Az utolsó egy kilóméter, mintha végtelen lett volna. Szuszogtunk, lihegtünk és harcoltunk az idövel. Hozzávetölegesen 300 méterrel a cél elött viszont valami történt. Éreztem, hogy mindenki gyorsít, ki akartak válni a kis csoportból. Eluralkodott rajtam is a versenyszellem, és magam sem tudom honnan, de elöhúztam egy elég dinamikus hajrát, ahonnan azóta sem tudom, hogy udvariasságból, vagy valóban a teljesítményem miatt én kerültem ki gyöztesen.

Katarzis.

A nyakamba akasztották az érmet és az igazat megvallva azt sem tudtam hol vagyok. Első futóversenyemen a középmezőnyben végeztem. A családom egyböl ott termett, és kicsit összepofoztak. Hazaérve még mindig hihetetlen volt, hogy megcsináltam. Alig bírtam leállni, a lábaim még futottak.

A másnap, nem volt egyszerü. Már már elviselhetetlen izomláz gyötört, valamint konstatáltam, hogy néhány lábujj körmömnek is hamarosan búcsút inthetek.

Hatalmas lecke volt, és óriási szenvedély lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük